Ez az egyik kedvenc módszerem, amit szívesen alkalmazok akkor, amikor kicsit el szeretném távolítani a problémától a kliensemet. Amikor szeretném, ha kívülről látná önmagát és nem az ego-játszmáin, a sértettségén és a fájdalmán keresztül. A megoldás egy másik szinten van, mint a probléma vagy feladat. Ha benne vagyunk egy spirálban, nem az a megoldás, hogy tovább rágjuk a gittet vagy a barátunk a kezünket fogva velünk sír, hanem az, ha beleállunk az örvény közepébe, ahol van egy mozdulatlan pont. Ez olyan, mint a tornádó közepe vagy az óriáskerék középső tengelye. Egy nyugalmi pont, amire nem hat semmi.
Gyakran könnyebb, ha kivetítünk, mint magunkban keresgetni. Talán azért, mert inkább másokra hallgatunk, mint magunkra.Van akinek az segít, ha egy pókot vizualizálunk, aki a szobája sarkában él és látja Őt, van aki inkább egy olyas valakivel hasonul, aki színházi nézőként figyeli a saját színpadi játékát. De eddigi tapasztalataim szerint, a legtöbbször egy szobanövénnyel tudtam leállítani a forgást.
Ilyenkor azt szoktam kérdezni, él-e a nappalidban, hálódban vagy valahol a közvetlen környezetedben egy olyan növényke, aki évek óta lát téged? Szerinted Ő mit mondana most, tegnap, a trauma előtti énedről? Vigyázz, mert Ő azt látja, amit talán nem szívesen mutogatsz, de garantáltan őszinte rólad minden képe!
Egyik gyerek kliensemtől azt kérdeztem, hogy az adott otthoni virág, milyennek látja az apját? Rögtön tudott nézőpontot váltani, nem az Ő kis véleménye, örömei és bánatai hangzottak el, hanem a tiszta tények. Hogy reggel álmosan készülődik, hallgatag, délután fáradt, a gyerekeivel türelmetlen. Megtudtam mit néz a tv-ben, hogy otthon nem visel papucsot és gyakran kiabál. Néha eszik az ágyban és rágyújt a szobában…. Látta kívülről, érzelmek nélkül és olyan dolgokat is elmesélt, amire ha konkrétan rákérdezek, talán nem is emlékszik rá.
Tegnap is elővettem ezt a módszert, egy felnőtt-feladat megoldásánál. Amikor azt javasoltam, hogy nézzünk rá kívülről a sztorira, hogy biztos minden úgy van-e, ahogy azt megéli a páciens…. Az első reakció a szokásos volt: – Te ezt meg tudod csinálni?! -kérdezte tőlem. (Ez a különbség egy gyerek és egy felnőtt coaching között. A gyerek csinálja, a felnőtt előbb kifogást gyárt!) A szobanövény analógiám azonban ismét célt ért. Elkapta, befogadta, azonnal megállt a levegő. Éreztem, hogy rögtön kibillent, elengedett benne a görcs, lefagyott a gondolatgyártás. Rengeteg ötletet, gondolatot, találgatást fűzünk egymás után, amiket feltöltünk érzelmekkel, de a valóságalapjuk igazából szinte nulla. Félünk, rettegünk, folyamatosan aggódunk olyan dolgokon is, amiken nem is kéne, hiszen nagy részük fikció.
Szóval nézz csak körül! A te környetetedben is él egy növény, egy virág, egy kis fa. Egy fikusz, legényvirág, dracaena, anyósnyelv vagy pálma…. Bent az életteredben, ahol egy levegőt szív veled vagy az ablakodban áll és onnan észrevétlenül belát rád. Ismer, mint a levelét. Tudja milyen vagy és elfogad. Sosem ment még arrébb, nem határolódott el a viselkedésedtől.
Mit mesélne? Ma mit lát rajtad? Milyen szavakat, jelzőket használna rád, ha úgy tudná kifejezni magát, hogy azt mi megértsük? Biztos nem osztana észt, nem ítélkezne, szelíden szólna, javasolna, kérne és féltene. De csak csendben figyel és érzékel.
„Megint fáradtnak tűnsz, karikás a szemed, beteg leszel…. görnyedt a vállad, aggódsz a gyerekért…. dühös vagy, megint a munka…. végre egy mosoly, ez jól áll neked…. észrevetted, hogy besüt a nap, de jó, hogy beleálltál a sugarába…. megint rohansz, kapkodsz, ilyenkor örülök, hogy nincs lábam, mert ez nagyon fárasztónak tűnik…. falod az ételt, egész nap nem ettél semmit…. jót tett, hogy ebéd után aludtál egyet, sokkal üdébb vagy…. valaki hívott telefonon,ettől a hangtól mindig elszomorodsz…. most kire gondolhatsz? csillog a szemed….”
Vajon milyen sűrűn mondaná rólad a növényed: „MOST BOLDOGNAK LÁTSZOL!”
