A legfontosabb az, hogy a SZÍVESSÉGET KÉRNI SZOKTÁK, NEM KÖVETELNI és egy ilyen tevékenység akkor nyer értelmet, ha mindkét embert elégedettséggel tölti el a cselekedet vagy annak következménye. Ma ez inkább egymás használatáról szól, kényelemről, manipulációról. Vannak emberek, akik rendelkeznek egy bizonyos „dobozzal”, amit, ha kedvük szerint felpattintanak, kiugrik belőle egy azonnal pörgő bábú. Soha senki nem mondd nekik nemet. Csörög a telefon, hogy „hozd el, vedd meg, oldd meg, intézd el!” Gyakran párosul mellé a „most, ma, azonnal, a kéne, kell, a muszáj” is. Valóban segítségre van szükségük vagy inkább inasra, udvartartásra, közönségre? És mi a jobb? Belemenni egy játszmába vagy felébreszteni Őket?
A segítség nem jár alanyi jogon! Ez kiváltság! De hogyan is kell kérni? „Lenne időd, megtennéd, beleférne egyik délutánodba, jársz arra….?” A rögtönt pedig el kell felejteni! Nem a segítséget kérő ossza be a segítő idejét! Hogy várható el, hogy bárki megtörje a napi rutinját, a saját ügyeit háttérbe szorítsa és valaki más dolgaiért ugorjon? Nem vészhelyzetről beszélek és nem is arról, hogy bárkit is magára kéne hagyni! A hétköznapi játszákról írok, az időseink, a gyerekeink, a társunk és saját játszmáinkról.
A vírushelyzet rávilágított erre. Az első hullámban súlykolták is, hogy az idősek maradjanak otthon, majd a fiatal vásárol, intézkedik, megoldja! Nagyon sokan dolgoztak, online tanultak a gyerekkel és közben a nyakukba vették a család öregjeit is. Ez egy természetes dolog, bizonyos pontig. Teljesen kimerült középkorúakat láttam, akik vásároltak maguknak, a szülőknek, a nagyszülőknek, meg a szomszéd néninek.
Komoly listákkal szaladgáltak:
„A kalácsot az Aldiból,
a Rákóczi szalámi csak a Lidliben jó,
a pékségből kenyér, de ne az albánból,
fehérrépa csak olyan lehet, amin rajta van a petrezselyem, ne fizess külön érte,
tojás Micikétől a piacról, mert 30 éve tőle vesszük és
a húst csak a hetes Józsitól jó!”
Sokan lótottak- futottak, mert ha ez kell, ez kell! De tényleg erre van szüksége bárkinek is? Mi lenne, ha azt mondanánk, „holnap elmegyek a Sparba, írd össze mit kérsz!” Sokszor rájuk hagyjuk, hogy Ők ilyenek, már nem változnak…. De ráhagyni a hülyékre szoktunk bármit is. És miért is kéne, ha nekünk ez így nem jó? Nem lehet értelmesen elmondani, tőmondatokkal a tényeket? „Vészhelyzet van, a vírus ugyanolyan veszélyes a fiatalabb korosztályra is, az időm ennyit enged! Szívesen segítek, de meg kell érteni nektek is, hogy most le kell mondani bizonyos dolgokról!”
Szívességet kérni szoktak, nem követelni! Gyakori az is, hogy csörög a telefon és vonal másik végéről kétségbeesett hangot hallasz. „Elfogyott a vérnyomáscsökkentő…., mára már nincs!” Persze szentségelsz, hogy miért kell eddig várni? Eldobsz mindent, hívod az orvost, rohansz a patikába. Kiváltasz minden gyógyszert, inkább legyen neki. Elcsúszol a tennivalóiddal, mindent félresöpörsz, mert ha nem teszed, jön a manipuláció, „ha nem hoztok, legfeljebb megáll a szívem!” Te tudod, hogy sokkal nagyobb az esélye annak, hogy te előbb kapsz agyvérzést…. Elviszed neki a szatyor gyógyszert, mert egész életedben furdalna a lelkiismeret, ha éppen ma lenne rosszul…. Pakolja ki a csomagot, „na végre, ez kell! De ebből minek hoztál van még 2 egész dobozzal?” (Gondolsz valamire vagy valakire….) Ennyi volt a köszönet. Nézzük ezzel kinek segítettél? A mama életképtelennek érzi magát, mert nem tudja (és nem is akarja) elintézni a saját ügyeit. Utolsó pillanatra hagyja, nem gondolkozik előre, hiszen nem neki lesz gondja vele. Te megkönnyebbülsz ugyan, hogy megoldottad ezt is, de ez nem egy felszabadító, elégedettséget hozó érzés. Hiszen ha újra csörren a telefon a gyomrod egybe ugrik. „Gyertek gyorsan, mert elnyomkodtam a távirányítót/ telefont! Vagy ma kell levágni a füvet!” Azért csinálod, mert úgy gondolod a karma majd visszapörgeti neked? Számodra is lesz valaki aki kenyeret ad vagy kicseréli a pelenkádat? Ez nem így működik! Nem lenne jobb beszélni vele? Határokat húzni, megtanítani arra, hogy változnia és változtatnia kell, néhány szokásán. Ja, hogy nem akar? Az miért a te bajod?
Mi lenne, ha nem rájuk hagynánk a dolgokat, hanem segítenénk nekik újat tanulni? Megmutatni, hogy telefonon hogyan kell leadni a gyógyszerrendelést, hogyan lehet ebédet hozatni, olyan újságokat adni a kezükbe, amik örömmel töltik el, nem szorongással. Hívjunk elő fotokat nekik, locsoljanak virágot, etessenek madarakat. A Postára, Lottózóba el tud sétálni, oldjon meg más feladatokat is. És lásd be, miért ne tudna telefonálni, amikor órákig trécsel valami régi barátnővel? Kis sétákat tud tenni,hiszen a kerítésnél vagy az ajtóban, órákig tud állni a szomszéddal….. Simán felhív bármilyen szerelőt vagy szakembert, ha másnak kell ügyintézni, de a saját dolgait rád testálja. Ha sikerül tanulni valami újat, az elégedettséggel tölti el. Büszke lesz és vidám tőle. Modernnek, haladónak érzi magát, ha érti, hogy milyen online felhőben is vannak a receptjei. Vannak egyéni keretek, amik az adott állapottól függenek, itt most általánosságra gondolok és analógiákat mutatok. A „miben segíthetek?” inkább „miben lehetek hasznodra?” legyen! Mert az a hasznos segítség számára, ami jó neki és neked is! Amikor az együtt töltött idő más minőségű tud lenni, mint a panasz, meg a parancsolgatás.
Mutassuk meg, hogyan szelektáljon a sok nyomasztó hír közül! Ne szorongjon olyanon, ami csak manipulált média, politikai provokáció vagy egyéb propaganda! Segítsük hogy lássa, ez nem „A hegyi doktor”, ahol a háziorvos a saját autóján viszi be a beteget a Klinikára, ahol egy óra múlva már a CT-ben felszik! Itt és most nem valós félelem az, hogy az unokák tömegével rohannak nemváltó műtétre, mert a jelenben egy csípőprotézisre is éveket kell várni! Értse meg, hogy nem azért vannak a családok szétszakítva, mert olyan klassz és könnyű külfüldön élni, hanem kényszerből nem láthatja az unokáját, dédunokáját, mert itthon nem tud boldogulni a család. Ne hagyjuk rájuk, mutassuk meg az érem másik oldalát is! Ahogy a gyerekeinknek próbálunk tiszta képet mutatni, nekik is kéne! Nem azt mondom, hogy győzködni kell,erőszakolni, de semmiképp sem rájuk hagyni! Az a segítség. ami hasznára van! Ami építi, elgondolkodtatja, megnyugtatja. Nem mondom, hogy tutira lesz foganatja, de te elmondtad, megtetted amit tudtál.
És igen vannak olyan szituk, amiket hagyni kell. Ez a másik véglet! Amikor azt hiszi, hogy Ő még meg tudja oldani, meg tudja csinálni és nem kér a segítségből. Vannak akik nem akarnak haladni, nem kérnek könnyebbséget vagy imádnak kínlódni. Nem tudsz mit tenni, ha meg van győződve arról, hogy csak a forgótárcsás mosógép mos „szépen” és a Hajdu centrifuga, ami centrifugálás előtt körbejárja a egész fürdőszobát. A vizes ruhákat kiszedni ezekből a gépekből nagyon nehéz, de ha csak az a jó, akkor oké. Amikor nagyapám amikor megkapta a mobiltelefonját, azt mondta „Jó, de nehogy hívjatok, mert úgysem veszem fel!” Nézte, ahogy a készülék fekszik az asztalon és szugerálta, nehogy megcsörrenjen. Elvettük tőle. Amikor pedig lapos tv-t kaptak, a legnagyobb probléma az volt, hogy kerül rá a kikeményített csipketerítő? Vajon elképzelhető, hogy sehogy? Ezeket vagy elengeded vagy bekattansz! Nem lehet mindenkit megmenteni, és nem is kell! De a saját érdekeid miatt, próbáld meg ésszel megértetni velük a fontos dolgokat!
Az időseken kívül imádod kiszolgálni a gyerekedet is! Fontos lenne, hogy a korához, képességeihez megfelelő tevékenységeket elvégezzen! Mert képes rá és neki ezt éreznie kell! Direkt nem írtam feladatot, mert annak már van egy kötelezettsége. Meg kell értetni velük, hogy a házimunka vagy a ház körüli tevékenység, közös érdek. Ha valamit használunk, akkor azt karban kell tartani. Ha folyton te viszed le a szemetet és tegyük fel a leendő menyed/vejed helyett, pedig az Ő anyja viszi le, akkor ha egyszer a gyerekek összeköltöznek, ki fogja majd levinni? Azt sem tudják, hogy képesek rá! Nem biztos, hogy jó döntés, ha egy fix feladata van, mert akkor úgy érzi, amíg él, ezt neki kell csinálnia. Utálni fogja. Nekünk felkészítenünk kéne egy önálló életre! Testileg, lelkileg és szellemileg! Megtanítani Őket, hogy a tetteiknek és a döntéseiknek következményei vannak. Rávezetni Őket a helyes gondolkodásra, alkalmazkodni a váratlan szituációkhoz. Biztos akad olyan teendő, amit rájuk tudunk bízni. Tanítsuk meg, ha bemegy valahová, köszönjön, ha valamit szeretne, kérje és ha megkapta, köszönje meg! JÓ NAPOT! KÉREK! KÖSZÖNÖM! Ez válik a hasznára, nem az, hogy megcsinálod helyette!
És mi a helyzet a Kedvessel? Sok nő panaszkodik, hogy Ő mindent megtesz a férjéért, de a gaz férfi nem segít semmit. Lehet, hogy munka után fáradt és nem szeretne újabb feladatokat, hisztit, cseszegetést. Lehet, hogy a nő megtesz mindent, de mégsem hasznos. Robotol, kizsigereli magát, de ebben nincs semmi minőségi ugrás. A férj, ha kapcsolódni akarna, hogy tegye? Álljon a nő mellé mosogatni? Értem, hogy minden rád vár, de mi lenne, ha valahogy okosan, inkánbb hasznosak lennétek egymás számára? Meg lehet állni, le lehet ülni, megkérdezni, hogy van, hagyni neki egy óra pihit…. Rávezetni, ha valamit közösen csináltok, akkor az élmény és fele annyi időbe telik. Marad másra is, egymásra! És azt ki találta ki, hogy csak a hétvégén lehet porszívózni? Éppen akkor, amikor mindenki otthon van, a gyerek végre kialudhatja magát, akkor takarítunk…. Ne a régi, berögzött sémát kövesd, hanem a saját ritmusodat! Te osztod be a saját idődet!
A teljesség érdekében szeretnék kitérni arra is, amikor a nő várja el, hogy menjenek elé a munkahelyre, csak autóval vihetik vásárolni vagy elvárja, hogy a másik a sofőrje legyen! Egyik nap az egyik üzletben egy pár hölgy tagja odaszólt a férjének: „Hozol kosarat?” Gyorsan ránéztem, tudni akartam, van-e a nőnek keze?! Nem az a baj, hogy megkérünk valakit, hanem, hogy elvárunk szinte már mindent! Miért ne tudnál elmennie egyedül a piacra?
Előfordul az is, hogy végre egyik fél kiszabadul egy péntek vagy szombat este. A barátnőkkel programozni vagy a srácokkal sörözni. Az egyiknek fix programja van és akkor utolsó pillanatban beüt a krach. Közbejön valami! A másik, aki eddig úgy volt, hogy vigyáz a gyerekekre vagy tartja a frontot (ez lehet munkahelyi, bármi hasonló szitu), bejelenti, hogy bocs, de nem megy, mert neki is dolga lett. Ilyenkor mit csinálsz? Tudom, lemondod a programodat, átvariálod a szabadságodat! Miért is? Azért hogy a másik el tudjon menni? Azt miért nem Ő oldja meg? Az miért a te gondod? Azzal segítesz, ha beáldozod magad? Vagy azzal, hogy azt mondod neki „sajnálom, hogy nehézségbe ütköztél, biztos ügyesen megoldod, én már elígérkeztem!” Meg fogja oldani, kér segítséget, magával viszi a gyereket és büszke lesz magára, ahogy te is elégedett leszel vele. Ja, és nem hívogatjuk a másikat, hogy „ideje lenne hazajönni!” Ez megint nincs senki hasznára! Helyette: „Töltődj fel, érezd jól magad! Várlak haza!”
Azt hisszük azzal segítünk, ha ráhagyjuk, megcsináljuk helyette, zombiként mindenki csomagját magunkra vesszük. Segíteni kell, de te is fontos vagy! És ha te vagy a segítő, te diktálod a feltételeket, mert ha nem, azt rongybábunak hívják! Mondd el, kommunikáld le, neked hogy jó! Otthon és a munkahelyen egyaránt. Azt tapasztaltam, hogy elakadásaink, berögzültségeink nagy része abból fakad, hogy előttünk is mindenki csak tűrt és nyelt. Remélte, hogy másképp lesz,de nem változtatott. A szüleink, nagyszüleink elmaradt döntéseinek a következményeit cipeljük. Nem szól senki, hátha magától változik az életünk! Inkább játszmázunk, manipulálunk, elvárunk. Ha kinyitnánk a szánkat és ilyeneket mondanánk, hogy „Holnap tudok neked segíteni, ma nem megyek arra! Megcsináljuk együtt, hogy hamarabb végezzünk? Ha mész ki, megtennéd, hogy kirakod? Én így szeretném, neked is jó lesz így?” Oszd meg a teendőket! De ne kényelmi szempontól, hanem mert ez így jó neked és mindenki másnak is! Nem baj, ha a másik máshogy vagy lassabban csinálja, hagyd! Ha azt mutatjuk, hogy saját magunknak fontosak vagyunk, vannak énhatáraink, amit tartunk, akkor a lehető legtöbbet tanítottunk és adtunk tovább a gyerekeinknek. A figyelmed és az időd a legfontosabb fizetőeszközöd! Senkinek nem jár belőle csak úgy! Akire te időt és figyelmet szentelsz, annak ezt értékelnie kell!
Mi a jobb, ha megcsinálom helyette vagy ha azt érzi, hogy az Ő dolgaiért neki is tennie kell?
„Az Istenhez imádkozni kell, de a parthoz evezni.” (Lev Tolsztoj)
